Blog

Hihetetlenül jó volt a tegnap este… Kimentem egy kicsit levegőzni – olyan sokan voltak bent a buliban. A parkolóban is rengeteg autó volt. Nem volt már kedvem visszamenni a tömegbe. És akkor kihajolt az ablakon, és elénekelte a kedvenc dalomat. Lenyűgözött. Nevettem. Órákon át beszélgettünk… Most meg már itt kaptatunk az emelkedőn a várba. Izgalmasabb a sziklákon át. Még szerencse, hogy jól ismerem a járást az ösvényen. Folyamatosan vagánykodik, de most azért meglepődött! Visszafordultam, és én is meglepődtem… Hogy lehet valakinek ilyen gyönyörű kék szeme? (Tegnap este a sötétben észre sem vettem…)

…

Nem tetszik már ez a vagánykodás. Miért kell állandóan azt bizonygatni, hogy ő mekkora egy macsó? Pedig enélkül is odáig vagyok érte. Nem kell a legdrágább pezsgő, nem kell az összes haverjának bemutatni, nem érdekel a márkás cipő, és főleg nem érdekel, hogy kik voltak régebben a barátnői…

…

Ma is eljött hozzám. Összeszedtem minden erőmet, és elmondtam neki, hogy sokkal inkább kellene önmagát adni, nem pedig a helyi vagány csávót játszani. Mert az igazi énje rendkívül kedves, udvarias, jóindulatú, értelmes, őszinte, szórakoztató, lehengerlő… Nem értette, vagy nem jól mondtam. Megkértem, hogy ne jöjjön többet. Megszakadt a szívem. Szó nélkül ment el.

…

Annyira ismerős ez a kék szempár! És nini, egy ugyanolyan kékszemű kisfiú is van vele… A gyerekek már azonnal rohannak a hintához, az én kisfiam felpattan, a másik löki, annyira cukik! Visszafordul, és a kék dzseki, a kék ég, és a világ összes kékje tükröződik a szemében. Ezt nem hiszem el…. Órákon át beszélgetünk… Közben sétálunk fel a várba… És mesél, elmeséli az elmúlt sok évet, és mesélek én is. Ketten maradtak a kisfiával, mint ahogyan mi is a fiammal. Figyel rám. Nem vág a szavamba. És hallgatom. Olyan szórakoztatóan mesél. Őszintén, kedvesen, viccesen. Nagyon jó vele beszélgetni….

…

Nekem ez így nem megy tovább. Minden nap 10x beszélünk. Bármit elmondhatok neki. És mindent elmond nekem. Már nem a legjobb barátom. A szerelmem. El kell, hogy mondjam neki. Mit fog szólni? Mi lesz, ha neki egyáltalán nem jutott ez eszébe? És ha igen, miért nem mondja…?!

…

Újra a várhegyre tartunk. A kék szempár kék öltönyben a legkékebb. Én fehér ruhában. Mindenki itt lesz. És karnyújtásnyira a siroki vár, a jó öreg szeretett várunk. Zöldellnek körülöttünk a fák lombjai és a távolban a Mátra vonulatai. Meleg szellő simogatja az arcunkat, és lengeti az ünnepi fényeket. A naplemente egyre sötétebbre festi felettünk a kék eget, de még tűz a nap. Most mindennél kékebb szemmel néz rám, szinte világít – mosolygó ráncocskákkal övezve. És lassan előbújnak a csillagok – felettünk, és a körülöttünk lévők szeme fényében is.